Érdekes sztorik és fontos gondolatok arról, hogyan lett egy folyamatosan bővülő, egyre nyitottabb szakmai közösség. A kerekasztalnál helyet foglalt:

• Borbényi Katalin, a Női Klub egyik alapítója, egyéni tag
• Ódorné Kovács Ildikó, a PMSZ titkárságvezetője
• Trombitás Titánia, az Ifjúsági Tagozat képviselője, egyéni tag
• Iványi Antal, önkéntes, egyéni tag
• Szilágyi László, alapító tag, egyéni tag

A beszélgetést vezette: Géczyné Rusz Ágnes, kommunikációs munkatárs.

GRÁ: Azt tudjuk, hogy a Magyar Projektmenedzsment Szövetség 1997-ben alakult meg. De hogyan is kezdődött valójában a története?

SZL: A kilencvenes évektől a Synergonnál dolgoztam, Cserna Józsi először ügyfelem volt, majd barátság szövődött köztünk, és végül munkatársak lettünk. Ketten együtt értük el, hogy kialakult egy projektmenedzsment-működési modell a vállalatban. Aztán körülnéztünk, és azt láttuk, nincs egyben a szakma: különálló sejtek voltak, de semmilyen kapcsolat nem látszott közöttük. Ezért csináltunk egy amolyan gittegyletet, hogy megpróbáljunk egységes irányvonalat kialakítani a projektmenedzsment-oktatásban és -szakmában. Innen indultunk…

GRÁ: Amikor 2011-ben diákmunkás interjúra készültem hozzátok, nekem is rá kellett gugliznom, vajon mi a szösz az a projektmenedzsment. Bele kellett tanulnom. Nagyon tetszett, hogy egy igazi közösségbe kerültem – ma is így jellemzik a legtöbben a Szövetséget. Milyen közösség szerintetek a PMSZ?

TT: Nyitott, kapcsolatkereső… Két évvel ezelőtt találtam szemben magamat az interneten a PMSZ egyik Körkapcsolásának témakörével. A művészet és a projektmenedzsment kapcsolatáról szólt, jelentkeztem rá. Azóta vagyok tag, tavaly, 2016 októberében pedig megalapítottuk az Ifjúsági Tagozatot. Nekem az a legszimpatikusabb a Szövetségben, hogy sok dolog felé nyit: például a sport felé, a művészetek felé is. Keresi a kapcsolatot a többi tudományággal, területtel.

BK: Első körben, ami eszembe jut róla, az a tudásmegosztás. Nekem ez fontos, és ki is merítem maximálisan. Három éve vagyok tag, és volt némi szerepem az első női klub szervezésében is. Ahogy időm engedi, látogatom a fórumokat, Teadélutánokat, nyomon követem, mi történik a Szövetséggel. Olyan információmennyiség van ebben a közösségben, hogy bármilyen, projektmenedzsmenttel kapcsolatos témát dobok be, jön a válasz és a megoldás, és jönnek a gyakorlati tapasztalatok is. Ez egy óriási érték, ha jól tudjuk működtetni és kiaknázni.  A másik, ami eszembe jut, az a szakmán túli közösség, hiszen itt barátságok és emberi kapcsolatok alakulnak.

SZL: Amikor alakultunk, az volt a cél, hogy létrehozzunk egy közös nyelvet, amelyen megértjük egymást. Aztán rájöttünk, hogy eleve mindenki mást ért projektmenedzsment alatt. Máshogy gondolkodott egy építőipari szakember, és máshogy egy informatikus. Ezt akartuk valamilyen közös platformra, közös gondolatra hozni. Aztán a közösség egyszerűen csak elkezdett összekovácsolódni, egyre többen csatlakoztak, színesítették, hozták a saját tudásukat.

IA: Érdekes látni, hogy teljesen idegenek összekerülnek, és nagyon rövid idő alatt tudnak nyíltan a szakmáról beszélgetni. Én öt évvel ezelőtt először egyéni tagként csatlakoztam a Szövetséghez, ma pedig már szervezeti tagként az Ericssont képviselem. Van egy keménymag, egy tizenöt-húsz fős csapat, akik évek óta minden alkalommal ott vannak. Jó látni őket, de jó látni azt is, hogy vannak új arcok, akik idővel szintén rendszeres vendégeink lettek. És jó látni a diákokat, akik végeznek az iskolában, aztán becsatlakoznak az Ifjúsági Tagozatba, és részei lesznek ennek a közösségnek. Végre lesz bátorságuk jönni és kérdezni – hiszen ez a legfontosabb része a dolognak: hogy valamilyen módon a belénk szorult tapasztalatból vissza tudjunk adni.

TT: A rendezvényeken nagyon családias, baráti a hangulat. A középpontban mindig a problémamegoldás áll, bárki bedobhatja az ötleteit, szinte brainstorming jellegű. Az Ifjúsági Tagozat megalakulásánál azt fogalmaztuk meg: iránymutatást várunk a Szövetségtől, segítsen nekünk jobban látni a dolgokat, segítsen formálni a nézőpontjainkat. Ez segíti a további kapcsolatépítést a fiatalabb és a tapasztaltabb tagok között, tovább mélyíti a kapcsolatokat.

ÓKI: Már jó ideje nagyon fontos a Szövetség számára összehozni a régebbi, nagyobb tudású tagokat és a fiatalokat, megtalálni a közös kapcsolódási pontokat. Három évvel ezelőtt mondtam az elnökségnek, hogy nyitnunk kell, mert mindig ugyanazok a tagok: a régi törzsgárda van jelen. És ha nem teszünk valamit, előbb-utóbb nyugdíjas klub leszünk. Rövid idő alatt nagyon sok mindenbe fogtunk bele, kell energia, hogy mindezt tovább működtessük. A barátságok számomra is nagyon fontosak, sok emberrel már rég nem csak szakmáról, hanem például munkalehetőségekről is beszélgetünk. Próbálom ezeket a szálakat a közösségen belül összekötni: tudom, ki az, akinek szaktudásra vagy szakemberre van szüksége, ki mivel foglalkozik, ki kinek lenne jó partnere. Egy „facebook” van már a fejemben, és számomra sikerélmény, hogy így alakul ez a közösség. Persze, kell hozzá az a bizonyos kemény mag is, aki működteti, viszi, szervezi, és nem hagyja magára a dolgot.

GRÁ: A kemény mag, akik régóta tagok, és végignézték, milyen nagyot fordult a PMSZ-szel a világ. Hogy hogyan vált ekkora szervezetté. Ma már sok olyan, a perifériáról érdeklődő szakember kerül a Szövetség közelébe, akik nem feltétlenül a szakmában dolgoznak, de kedvelik a rendezvényeinket, a Körkapcsolásokat. A tavalyi évben már 229 egyéni és 296 delegált szervezeti tagunk volt.

IA: A Magyar Projektmenedzsment Szövetség felkerült a térképre. Eddig háttérszervezetként, csendben működött – most pedig tényező lett. A cégek elismerik, látnak benne értéket, tehát a harcnak, amit végzett a szervezet, volt értelme. Most egyre kell vigyázni: nehogy belesüppedjen a megszokásba, és lekopjanak a tagok. Fontos, hogy ne csak felbukkanjon a Szövetség a cégek képernyőjén, hanem ott is maradjon. Sőt jelenjen meg az oktatásban is. Az elnökség tagjai ott vannak a legtöbb egyetemen, a BME-től az ELTE-n keresztül a Corvinusig.

SZL: Sokszor mondtam a Számvizsgáló Bizottság elnökeként: a Szövetség pénzállománya azért van, hogy színesebbek legyenek a rendezvényeink. Nyissunk meg új szakmai irányokat! Ez szépen el is indult. Az elnökségben mindenki töri a fejét, hogy lehetne újra és újra megújulni, még tovább nyitni, fejleszteni. Természetes léte lett a szervezetnek, hogy azon gondolkodik, mivel tudja fenntarthatóvá tenni azt a fajta növekedést, elismertséget, működést, amiben most van.

ÓKI: Hiszen nem elég profinak lenni, annak is kell látszani. Ebben a kommunikáció, az új arculatunk, a kommunikációs munkatársunk is sokat segít. Az elnökséget szintén úgy állítjuk össze, hogy minden területnek, amely egyébként egy cég sikeres működésében szerepet játszik, legyen gazdája: vagyis legyen kommunikációs szakemberünk, oktatásban jártas szakemberünk is például. És igen: the show must go on, ha már elértünk egy színvonalat, annál alább nem szeretnénk adni. Ugyanakkor az elnökségi tagok önkéntesként végzik a feladatukat. Sokszor van, hogy mindenkinek olyan, egyéb, üzleti elfoglaltsága van, amikor nem tud a Szövetséggel foglalkozni. Ezért most egy kétszintes működés felé kezdtünk elmozdulni: hogy legyen egy olyan, támogató háttérszervezet, amely akkor is működteti a Szövetséget, ha az elnökség elfoglalt. De tudásért, tanácsért, iránymutatásért tudjuk, hova fordulhatunk.

GRÁ: Minél többen vagyunk, ez annál több munkát jelent. És amit még megjegyeznék: a közösségi jelleg megőrzése egy nagyobb társaságban szintén nagyobb kihívás lesz. De vajon tudunk ugyanezzel a lendülettel tovább növekedni?

BK: Projektmenedzser projektmenedzsert vonz. Valamiért a missziómnak érzem, hogy a Generaliban elhintsem a PMSZ jótékony hatásait, és az új kollégáknak is meséljek róla. Azt gondolom, példamutatónak kell lennünk. Legyünk büszkék arra, hogy egy nagyon erős minőséget képviselő, szakmai szövetség tagjai vagyunk. A szájhagyomány útján terjedő, közösségeket bevonó módszerben hiszek. Mint amikor azt kéri valaki: „Mondjatok egy jó asztalost!” És csak olyan ajánl az ember, aki valóban jó. Ez hasonlóan működik.

TT: Bár nyit az egyetemek felé a Szövetség, de az ottani iskolaszövetkezetekkel veszi fel a kapcsolatot. Szerintem jó irány lenne magukat a hallgatókat – függetlenül attól, hogy projektmenedzsmentre vagy másra szeretnének-e szakosodni – az egyetemen belül, közvetlenebbül megszólítani. Így nyitni lehetne olyan fiatalok felé is, akik most még nem is gondolnak arra, hogy ez a szakma érdekelheti őket. Biztos vagyok abban, hogy erre a Szövetség is nyitott, csak még nem vetődött fel az igény.

GRÁ: A közösségben mindenkinek megvan a maga szerepköre, funkciója, igaz?

IA: A munkahelyemen a PMSZ nagykövete vagyok. Egyfajta reklámtevékenységet próbálok végezni. A Szövetségen belül pedig inkább támogató szerepkört töltök be: ha bárki segítséget kér, szívesen nyújtok.

BK: Én most rózsaszín szoknya vagy rózsaszín nadrág lennék. A női vonalat képviselem, hiszen most már anyukaként és projektmenedzserként is tevékenykedem. Ezért számomra egyre fontosabb, hogyan lehet összehozni a női szerepet egy ilyen pörgős, odavágós szakmával, amely azért zabálja az erőforrásokat, az idegrendszert, az időt.

SZL: Akkor én, jelentem, szülő vagyok. Apa és nagyapa. A PMSZ alapítója is, igen, de most már a fiam is ebben a szakmában, a Paks 2 projektmenedzsereként dolgozik. Tőlem teljesen függetlenül döntött így, és most már ő is a PMSZ tagja.

GRÁ: A húszéves Szövetség következő generációja… Mi lesz itt újabb húsz év múlva? Hogy látjátok a PMSZ és a szakma jövőjét, esetleg a Ti szerepeteket ebben?

TT: A szülői szerepkör… Én is így szeretném látni magam húsz év múlva. Tyúkanyó szerepben tudom elképzelni magam, ahogy támogatom a háttérmunkát, segítek összehozni az embereket, összetartani a kapcsolatokat.

IA: Én is szívesen folytatnám a mentorkodást. Az, hogy Pugner Tamás az év projektmenedzsere lett, nekem legalább akkora öröm, mint neki, hiszen ő az én tanítványom. Így én ezt szeretném tovább csinálni, húsz év múlva is, akár tízszer ilyen népes tagság mellett is. Mert azt gondolom, lassan mindenki ráébred: még a legegyszerűbb dolgot is projektszerűen kell csinálni. Tudom, hogy egy szögletes mérnök vagyok, de számomra a hétvégi kirándulástól a házépítésig minden egy-egy projekt: mikroprojekt, amire felállítunk ütemtervet, készítünk büdzsét. Csak épp családi, kisközösségi szinten. Ezért ez a szemlélet valószínűleg szélesedni fog a teljes népesség körében, és jó lenne, ha a PMSZ segítségével ez a fajta oktatásszemlélet leszivárogna egészen a középiskola környékére, vagy akár az alá. Be kellene csempészni a projektszerű gondolkodást valahogyan az oktatásba.

BK: Egy előadáson láttam, hogy a projektmenedzserek száma akár világszinten, akár hazai viszonylatban hogyan változik. Robbanásszerű növekedés várható. Ez hatással kell legyen a Szövetség életére is. A másik, hogy itt, a technológiai forradalom kellős közepén két évre sem tudunk előre tervezni, annyira felgyorsult a világ. A trendek egyik évről a másikra változnak, csak kapkodjuk a fejünket az innovációs viharokban.

IA: Nem kizárt, hogy öt év múlva nulla projektmenedzser lesz, mert valaki ír egy jó szoftvert, és ellátja a feladatunkat.

ÓKI: Ezzel nem értek egyet. A projektmenedzsmentben a legfontosabb a kommunikáció és az, hogyan bánunk az emberekkel. Önmagában egy eszköz nem oldja meg a problémát. A technikai feltételeit megteremtheti az információs forradalom. De a virtuális tér mögött is ott kell lennie az embernek, aki kommunikál, megszabja a stratégiát. Akitől segítséget lehet kérni. Tehát én azt mondom, lehet, hogy lesz egy ilyen irány, de húsz évvel későbbre még nem prognosztizálnám ezt a jövőt.

SZL: Talán épp a projektmenedzsment, vagy amit mondtál: a saját életünk menedzsmentje lesz az, ahol az emberek megtalálják majd a helyüket ebben a nagyon virtualizált, automatizált világban. Mert az a világ nem fogja elvárni, hogy dolgozz: kifizetnek egy normál bért, és az emberek alkotóvá, pozitívvá válnak, felszabadul a kreativitásuk, hisz nem nyomja őket a teher, hogy holnap is kenyeret kell adni a gyereknek. Ez a fajta kreativitás - hogy valami újat hozzunk létre, és azt hogyan csináljuk meg, hogyan illesszük mindabba, ami már most itt, körülöttünk létezik -  pont az a gondolkodásmód, amelyet egy projektmenedzser képvisel. Azt gondolom, hogy tíz-húsz év múlva ezt a szakmát nem biztos, hogy így fogják hívni, de nagyon fontos lesz az emberek szempontjából, az emberek közötti kapcsolat és kommunikáció szempontjából.  Lehet, hogy ez lesz a jövő szakmája.

IA: Amire biztosan szükség lesz még több, nagyon nagy mennyiségű gép mellett is: az a problémamegoldás és a javítás.

SZL: És a projektmenedzsment nem más, mint kommunikáció és problémamegoldás. Vagy inkább feladatmegoldás.

TT: Zárszóként azt mondanám: az energia nem vész el, csak átalakul. A tevékenység és a küldetés lehet, hogy alakul majd az elkövetkező húsz évben. De az eddig belefektetett húsz évnyi munka megszűnni nem fog.