Volt egyszer egy kis szoftverfejlesztő cég, ahol az egyéneket és az interakciókat mindig előnyben részesítették az eszközökkel és folyamatokkal szemben. Sok évvel ezelőtt megalkották a SZOFTVERT - így, csupa nagy betűvel. A fejlesztők kedvenc mondata volt, hogy a működő szoftver mindennek a mércéje. Ezt a mondatot egy graffitiművésszel fel is fújatták az irodájuk falára, számos agilis alapelv és motiváló idézet kíséretében. Jó kis munkahely volt, összetartó társasággal, szabad munkabeosztással, whiskey ízű tréningekkel és valóban versenyképes fizetéssel.

Múltak az évek és a SZOFTVER egyre terebélyesedett, funkcionalitása egyre szerteágazóbbá vált, a cég pedig egyre inkább elkezdett függeni a legnagyobb, jószerével egyetlen megrendelőjétől. Egy napon aztán a tulajdonosai úgy látták, elég jó üzlet lesz számukra, ha eladják nekik az egész vállalkozást tokkal-vonóval.

Talán nem jól kommunikálták az akvizíciót, vagy meg akarták lovagolni a cég renoméját, amit a tulajváltás révén veszélyben láttak? Ki tudja. A lényeg, hogy a hír hallatán többen gondolták úgy, hogy fontosabb a változásokra reagálni, mint a terveket követni, így inkább felmondtak. Később, az új tulajdonos intézkedései nyomán további munkatársak távoztak, így a végére csak egy maroknyi fejlesztőcsapat maradt.

Nem sokkal az akvizíció lezárása után eljött az ideje a vállalatirányítási rendszer cseréjének. A vezetőség úgy határozott, hogy bevezetik az SAP-t, melyhez a SZOFTVERT is integrálni kellett. A fejlesztési igények felmérésével megbízott, sokat látott üzleti elemző döbbenettel nézte a fejlesztők által rendelkezésére bocsátott dokumentációt, ami a SZOFTVER méreteihez és funkcionalitásához mérten elenyészően kevés volt. A megmaradt fejlesztők a valahai product ownerre mutogattak, aki az elsők között távozott a felvásárlás pletykáját meghallva. Mondták, hogy a dokumentációs feladatot mindig hátrébb sorolta a backlogban a minimális üzleti értéke miatt. Arról persze mindenki szemérmesen hallgatott, hogy a csapat erre mindig rábólintott mondván, hogy a Jirában úgyis minden fontos dolog rögzítésre kerül, nem kell eltúlozni az adminisztrációt.

Csakhogy a Jirában eltárolt tesztriportok és a user storyk nem pótolták az adatfolyamok és az API konfigurációk részletes leírását, ahogy a teljesített DoD-k kritériumlistái sem segítették a SZOFTVER integrációját. A visszaköszönő érv, miszerint az agilis módszertan a munkában elért eredményekre koncentrál, nem holmi papírgyártásra csak fokozta a felismerés súlyosságát, hogy ezek az eredmények sokszor eltávozott kollégák fejében lévő információk.

Kénytelen-kelletlen indult egy idő és erőforrásigényes dokumentációs projekt, mert retrospektíve kiderült, hogy a működő szoftver önmagában csak egy feketedoboz.

És Te mit gondolsz? Vajon hosszú távon is fenntartható egy folyamatos iterációkban megvalósuló rendszer, ha a dokumentációja mindig a háttérbe szorul? A működő szoftver tényleg mindenek felett áll, vagy a megfelelő dokumentáltság lehet része a DoD-nak?

Szellő Ádám
Senior IT projektmenedzser