Véget ért a csoportmeeting, emberünk letette a fülhallgatót, és akkurátusan leállította a gépét. Ez volt az utolsó péntek, amikor a kollégákkal tort ültek a reménytelenség felett. Már jó fél éve eldöntötte, hogy elmegy, mára már csak a leszerelés maradt hátra.

A szervezet olyan volt, mint egy modernkori madárijesztő. Az autoriter PMO-főnök ült a trónusán, árgus szemekkel figyelve mindent és mindenkit. Látta, hogy az egykor kiváló beosztottja az utóbbi időkben csendesebb lett, és már csak a kötelezőt hozta. A csoportvezető, aki mindig derűs modorban kezdte, majd önigazolással fejezte be a mondandóját, szokásához híven az ezzel kapcsolatos megjegyzéseket egy jó poénnal ütötte el a vezetői 1:1-eken, amivel csak erősítette azt a képet, hogy a kolléga valójában nem alkalmas a feladata ellátására. Hiába na, ők ketten egy zárt rendszer voltak, ahol a józan ész felmondott, és az Excel átvette a hatalmat. A valóságot csak az „egyéb megjegyzés” oszlopban lehetett rögzíteni, de az a BI riportban nem szerepelt, hiszen álláspontjuk szerint sosem volt része a projektnek.

A projektvezetés itt nem operatív munka volt, hanem adminisztratív performansz. Akkor látták, hogy dolgozol, ha kitöltötted az összes Excelt, amelyekről már külön táblák szóltak. Ezek a riportok soha, senki által el nem olvasott szent irományok voltak, mégis azonnal tudta az összes vezető, ha valaki elmulasztotta időre leadni őket, hiszen egy túlbuzgó adminisztrátor rögtön küldte az üzenetet az elmaradók és a szerinte nem megfelelő produktumot benyújtók listájával. Bizony, bizony: ő valódi nélkülözhetetlen munkatársnak gondolta magát a PMO-ban, de hát tudjuk, ha a tehénlepényt üvegbe teszik, előbb-utóbb lekvárnak fogja hinni magát.

A többi projektmenedzser persze betagozódott a rendszerbe. Védték a szemétdombjukat, és kapaszkodtak a pozíciójukba. Emberünk viszont semmi egyebet nem akart, csak tenni a dolgát. Nem hősként vagy mártírként, egyszerűen csak szakemberként. A szakmaiság azonban olyan volt itt, mint a huzat: mindenki érezte, de senki sem szívlelte. Volt, aki kifejezetten fázott tőle. Világossá vált, hogy aki ezen a helyen ablakot nyit, mert friss levegőt engedne be, az hamar céltáblává válik, így idővel inkább elengedte a dolgokat.

Miután leszámolt az eszközökkel, dobozba pakolta a maradék cuccait és elindult. A HR-es kislány már várta. Pontosan tudta, mikor kell mosolyogni, és azt is, mikor nem kell kérdezni semmit. Átvette a belépőkártyát, majd udvarias mozdulattal jelezte, hogy elkíséri. Nem volt ebben semmi személyes, inkább olyan volt, mint egy jól betanult koreográfia, amit már több hasonló sorsú projektessel eltáncoltak ugyanitt.

A lift épp nem működött, így a lépcsőn indultak el. A neonfény hidegen vibrált a lépcsőházban, miközben emberünk egyik kezében a kollégák búcsúajándékát, a másikban a dobozt egyensúlyozta, rajta a névre szóló céges bögrével, amit el sem akart hozni, csak a kezébe nyomták, mondván „ezt szokás elvinni”. A lépcső közepén egy rossz lépés, egy apró megbillenés miatt a bögre lecsúszott a doboz tetejéről. Nem sietett, nem zuhant, szinte lassított felvételként hullott alá, mintha még egyszer végig akarná gondolni az egészet, majd hatalmas robajjal ripityára tört a betonon. A hang visszaverődött a lépcsőház falairól, sokkal nagyobbnak hallatszott, mint amit egy ilyen tárgy indokolna. A HR-es kislány összerezzent, majd automatikusan bocsánatkérőn mosolygott, mintha valaki hibázott volna, csak nem volt világos, ki. Emberünk egy pillanatig nézte a szilánkokat, és arra gondolt, hogy ennél pontosabban nem is lehetett volna elmagyarázni, mi történt itt a szakmaisággal az elmúlt években.

Szellő Ádám
Senior IT projektmenedzser