Projekt csapatok feloszl(at)ása

Micsoda lendület van bennem, amikor fel kell építeni a projekt csapatot egy adott feladatra! Kompetenciák figyelése, bizalmi faktor méricskélése, tapasztalat számbavétele… és hosszan sorolhatnám azokat a szempontokat, amelyek alapján illesztek egy tagot az épp aktuális „projekt-fészekbe”.

Aztán jönnek a dolgos hétköznapok… A státuszok, a megbeszélések, a közös nevetések, sírások, a szakmai egyet nem értések, kicsit vagy nagyon megsértődések, majd kibékülések. Jó esetben. Jönnek az éjszakába nyúló tesztelések, oktatási anyag készítések, prezi gyártások… aztán az online vagy offline csapatépítők röhögcsélései. A projekt leszállítandókat pedig csak pipáljuk ki hétről-hétre. Egy nagy, hangos, lendülettel és érzelmekkel teli, egymást segítő közösséggé válik a csapat.

Majd eljön a pillanat, amikor mindent kipipáltunk a listánkról és nem marad más dolgunk, mint pár hibajavítást megtenni, és megszervezni a záró projekt eseményt. Már nincs szükség éjszakai műszakra sem. Még bent van ugyan a naptárban a heti státusz, de miután senkinek nincs témája, kérdése, ezért előző nap lemondásra kerül. Érezhetően csökken a kommunikáció, csökken a lendület, fogynak a telefonhívások… majd meg is szűnnek.

Az a csapat, aki az elmúlt hónapokban napi rendszerességgel együtt volt, támogatta egymást, egy közös cél érdekben harcolt és küzdött, már nem találkozik rendszeresen, és nem vitatnak meg ügyeket, nem nevetnek egymás jellemvonásain jóízűen. Lezáródott egy szakasz és mindenki visszarendeződik a saját hierarchikus szervezeti egységébe, a külsősök is tova röppennek, új projektek indulnak útjukra. Kiszállnak a fiókák a fészekből és tovaröppennek új kihívásokat keresni.

Már a csapat felépítésének pillanatában tudom, hogy ez egy ideiglenes szövetség lesz. Ennek ellenére mindig fáj megélni a „feloszlatást”. A kisbabát is dédelgetjük, babusgatjuk, a széltől is óvjuk, majd eljön a nap, hogy már ciki, ha anya fogja a kezét vagy puszit ad. És egy napon azt is bejelenti, hogy elköltözik otthonról. Minden szülő tudja, hogy ez az élet rendje, de ettől még fáj.

És igen! Projektvezetőként is fáj a csapat „eltűnése”, a kiröppenés. Egészen addig ők tették ki a mindennapjaim nagy részét, és hirtelen eltűntek az életemből.

A kör folytatódik tovább és egy másik projekt csapat építésébe kezdek. Persze néhány hónap, év múlva ez a csapat is elhagyja majd a szülői házat vagy én őket.

Az emberi kapcsolat és a lenyomat persze megmarad és a jó érzés is, hogy milyen jó volt együtt dolgozni. Közösen lehetünk büszkék a projekt eredményekre és egymásra.

Jelen írásomat B. Péter kollegámnak ajánlom. A blog témát Ő és a közös munkánk ihlette. Köszönöm az inspirációt Péter!  Jó szárnyalást kívánok! J

Borbényi Katalin, Év Projektmenedzsere Díj 1. helyezett, 2019.

Korábbi TONIK blogjainkat itt éred el:

• Adom a szikét, te csak vágd le!
• De mi legyen a KVfőzővel?
• IT fejlesztések és az FTE kapcsolata
• Beteg lett a gyerek. Most mit csináljak???
• Hogyan ne hagyjunk ki senkit egy projektben?
• Megbízólevelek hatalma
• Motiválj! Jó. De hogyan?
• Átváltoztatás
• Vigyázz, mert összeültetlek
• Itt az új sapkád a másik mellé
• A feleslegessé vált háziasszony szerepe
• Nem elég érezni. Tenni is kell valamit
• A zombik köztünk vannak